Megszámlálhatatlanul sok meditációs irányzat és hagyomány létezik, ezekből kerül most bemutatásra néhány az alábbiakban.
Bhakti
A hindu bhakti az odaadás és a rajongás kifejezése, általában ének formájában. A rajongás tárgya a hívő központi gondolatává válik, az istenség nevét ismételgeti (japa), énekli (kirtan). Az állandó ismétlések és odaadás hatására az elme megtisztul és alkalmassá válik a mélyebb meditációs állapotok megtapasztalására.
A meditáció a zsidó vallás Kabbalájában a test és a szokások rabságának feloldásáról szól. Itt az egyiptomi fogság allegóriája van jelen: Egyiptom a rabság szimbóluma, a szabadságé az Ígéret Földje, a tejjel-mézzel folyó kánaán, ahová csak a kietlen sivatagon át lehet eljutni. A sivatag a megtisztulás jelképe, mely folyamat során a vándor a meditáción keresztül edzi és erősíti összpontosító, és megingathatatlan figyelemre való képességét. A koncentráció a kavannah, melyben a gyakorló egy szót, vagy imát rögzít a fejében. E hagyományban jelen van az Isten szent neveinek ismétlése. A folyamat vége a devekut, melyben a lélek egyesül az istenséggel.
A kereszténységben az első századokbeli Sivatagi Testvérek kerülhetnek említésre. Gyakorlataik erősen hasonlítanak a hindu vagy buddhista gyakorlatokra. Imájuk egyetlen szentírási mondat ismétléséből állt: „Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” Az ismétlés a megtisztulásra irányult, mert a tisztaságot elengedhetetlennek tartották Isten szemléléséhez. A hagyományban kiemelkedő helyet kapott a kontempláció, bármilyen tevékenység fontos kísérőjeként.
Szent Benedek említi az alázat belső fokozatait, melyekben az érzékek befelé irányulnak és egy olyan állapot jön létre, mely „mélyebb az elalvásnál és csak kevéssel magasabb a halálnál”. Szent Ignác szemlélődésre ösztönöz és az öt „belső érzék” használatára, melyek mostani nyelvezettel a szinesztézia képességének (az érzékek fokozottabb összefonódása, hangok látása, színek hallása, stb) fejlesztését eredményezik. Hangsúlyozta a szemlélődést a mindennapi tevékenységekben.
A szúfiknál a meditáció fontosabb, mint az istenimádat állapota. A fő meditációs módszer a zikr (emlékezés), melyben a tisztaság a szüntelenül Istenre való fókuszált figyelemben valósul meg. Ez kezdetben egy hangos, majd fokozatosan elcsendesülő gyakorlat. A gyakorlatok segítségével elérhetőek bizonyos tudatállapotbeli szintek, melyek felkészítik a hívőt azokra az állomásokra, melyeket saját erőből elérni már nem képes (hal). Ezek később megadatnak neki. Fontos elem a világi élettől való visszavonulás, mely megelégedettséghez és vágytalansághoz vezet. Megjelenik az isteni közelség érzése (qurb), majd a mahabba, melyben elveszíti önazonosságát és egyesül az Istenséggel.
A tibeti buddhizmusban a meditáló a megvilágosodást nemcsak a gyakorló, hanem minden létező előlény érdekében keresi. A szabadulás szorosan összekötődik az együttérzéssel, nem válik öncélúvá, hanem a megszabadult egyén visszatér a világba, hogy annak szabadulásán munkálkodjék. Így már saját útja is becsületes magatartással kezdődik, mely egyenességet eredményez a cselekedetekben. Majd egy tárgyra irányítja a figyelmét, hogy létrejöhessen az elme egyenessége, egyhegyűsége is. Segítségére lehetnek különféle képek, hangok, a légzés megfigyelése.
A japán zen (mely szó a dhyanából ered) a kínai csan meditációs hagyomány közvetítésével alakult ki a Vishuddhimagga hagyományból. A zen meditáció, vagyis a zazen azonos az elmélyült belső figyelemmel és az önmegismerés útjával. A zazen is koncentrációval kezdődik, melyből idővel kialakul az erőfeszítésmentes belső önmegfigyelés, a tiszta figyelem állapota. A zennek más módszerei is vannak, például a koánok, azok a rövid történetek, feladványok, melyeket a mester ad a tanítványának, hogy a bennük rejlő paradoxonok által elősegítse annak fejlődését. A tanítvány csak akkor képes megoldani egy koánt, ha az azzal eltöltött hosszú ( néha rövid) idő alatt olyan szemléletmód alakul ki benne, ami a paradoxon két szélsőséges szempontját egy magasabb nézőpontból egyesíteni képes. Ilyen koán pl. a következő kérdés is: „Milyen a hangja, ha egy tenyér tapsol?”
Nyugaton a legelterjedtebb a Maharishi Mahesh által megalapozott Transzcendentális Meditáció (TM). Ez tulajdonképpen nem több, mint hindu mantra meditáció. A módszer lényegét tekintve sokban hasonlít az előzőekhez.. A gyakorlatok során elsajátítható az erőfeszítésmentes koncentráció képessége, mely a dhyana (meditáció) állapotához vezet. A meditáló természetes módon halad az érzékek visszavonásától a koncentráción keresztül a belső gyönyör, a „kozmikus tudat” állapotába. Egyedül ez az állapot képes a meditáció jótékony hatásait állandósítani.