Patanjali Jóga-szútrái közül az első, a Samadhi Pada foglalkozik a koncentráció és a meditáció folyamataival. Megfogalmazza azok szükségességét, mibenlétét és a megvalósításhoz szükséges eszközöket.
Patanjali szerint a szabadság az első lépés. Nem konkrét cselekvésről, hanem hozzáállásról van szó, tehát a szabadság esszenciája nem a keresésben és a kutatásban rejlik, hanem a látásmódban és a megértésben.
A szabad elméért nem lehet tenni semmit, mert az az elme, amely cselekszik, nem szabad. Ez utalás arra, hogy habár a folyamat koncentrációval, a dharanával kezdődik, mindenképpen meditációval, dhyanával kell folytatódnia, ami az akaratmentes, nem-cselekvő figyelmet jelenti.
A figyelemnek a tárgya lehet a múltban vagy a jövőben, mint egy emlék, vagy vágy, de a figyelem maga csak a jelenben létezhet. Ezért a megvilágosodás, mint a tiszta figyelemből fakadó esemény, sosem a jövőben (vagy a feltételes jövőben) töténik, hanem mindig a jelenben.
Patanjali szerint így a megvilágosodás eszköze, maga a jóga sem a múltban, vagy a jövőben zajlik, mert a múlt és jövő az elme területe, a jóga pedig az élet jelenében létezik.
Az elme folyamatainak alkalmankénti lecsillapodása a a jóga állapotához azazaz egység-érzet megtapasztalásához vezethet, amely az egyéni tudat egyesülését jelenti az univerzális tudattal.
Ezen rövid, gondolatmentes állapotok szemlélése mutat rá az ember Isteni minőségére – időnként, egy-egy pillanatra fellebbenti róla a fátylat. Ezek az események megmaradnak az én emlékében és ezen emlékekből a későbbiekben meríteni tud. Ezek az emlékek hatással lesznek rá és formálják a gondolkodásmódját. Észre fogja venni, és egyre tisztábban látja, hogy minden mögött meghúzódik egy minden felett álló abszolút tudat.
A meditációban a legfontosabb maga a gyakorlat. A meditáció rendszeres gyakorlása sokkal fontosabb, mint annak a várt hatásairől, eredményeiről való elmélkedés. Az elmélkedés ugyanis meghatározott keretek közé szorítja az elmét, és ezektől a prekoncepcióktól nehezen tud azután megszabadulni.
A szútrák szerint a szenvedésnek és a szenvedés hiányának öt oka van:
• bizonyítékok
• hitek
• választások
• mozdulatlanság
• emlékezet
Ezekből az első négy az utolsóra, azaz emlékezetre hagyatkozik. A bizonyíték direkt érzékelés és következtetés. A hitrendszerek legtöbbször hamis tudásra és téves elképzelésekre épülnek, ezért legtöbbször nem tekinthetőek többnek puszta fantáziálgatásoknál.
A pszichológiai választásokat, döntéseket túlnyomórészt a környezet határozza meg a kulturális és szóbeli elvárások, információk alapján. Ha nem a közvetlen megfigyelés a módszer, akkor szabályok és paradoxonok közé zárjuk magunkat. Ez azt jelenti, hogy ugyanazok a döntések más kultúrkörben más-más jelentéssel bírnak, az ember pedig legtöbbször összemossa a döntést a jelentéssel. A döntés önmagában üres, a jelentés, az interpretáció ad mindennek érzelmi töltést.
Az emlékezet a múltbeli a tapasztalatokhoz való ragaszkodást jelenti. Az emlékek minden esetben valamilyen érzelmi töltettel telítettek. Kiemelten fontos az emlékekektől, azok jelentésétől és értelmezésétől való távolságtartás, mert az megkönnyíti az elme működésének elcsendesülését.
Segít ebben a folyamatban a semleges, megfigyelő hozzáállás. A benyomások így nem válnak kellemes vagy kellemetlen érzéki tapsztalatokká és ez nagy mértékben elősegíti a tiszta figyelem kialakulását. Az elme legmagasabb állapota az, ha a kívülről figyelő objektív állapotot minden külső körülménytől függetlenül fent tudja tartani. Amikor megszűnik a megfelelési vágy, megszülethet a tudat tisztasága. Ám ezt az elme lecsendesült állapotainak szemlélése előzi meg, amelyben feloldódnak az elme törekvései.
Mindehhez a Szútrák szerint a következő tulajdonságok és azoknak szemlélése (mint a meditáció tárgyai) szükséges: bizalom és elkötelezettség, erő és határozottság, emlékezet és értelem, valamint döntésektől, választásoktól mentes szemlélődés (samadhi prajna).
Mindezekből fokozatosan alakul ki és erősödik meg a természetes állapot utáni vágy, mely a teljesség megtapasztalásához vezet. Ebben a teljességben az istenség a legmagasabb elme (purusha vishesa). Az elme töredékes működése szenvedéshez vezet. A teljesség állapota viszont szenvedéstől mentes. A teljesség állapota azonos a purusha, azaz a tiszta lélek megtapasztalásával, mely a legnagyobb tanítómester.
Az univerzális tudat érzékelésének az AUM mantra által lehet hangot adni. Az AUM mantra zengetése és az AUM mantrán való meditáció a tudatosságnak olyan magas szintét eredményezheti, amely legyőzi a következő akadályokat: betegség, tompaság és tehetetlenség, kétely és felfogás, rendbontó tevékenységek, lustaság, vágyódások, illuzórikus, hibás megfigyelések, a gondolatnélküliség elhagyása, instabilitás, feszültség és elkalandozás.
Patanjali aforizmáiban szenvedés okai is felsorolásra kerülnek, ezek pedig a következők fájdalom, depresszió, dühktörések és a légzés szabálytalansága. Ezekre a gyógyír az elme szabadsága. Amint a jóga gyakorlója eléri a kiterjedt (holisztikus) tudatosságot, állandó jellemzője lesz a kiegyensúlyozottság, a barátságosság, az együttérzés, a víg kedély és a ragaszkodástól való mentesség.
Segítséget nyújthatnak és e cél eléréséhez vezetnek:
- a légzés szabályozása
- megszabadulás a mentális kötöttségektől
- szabaddá válás a sajnálkozástól
- a tulajdonhoz való túlzott ragaszkodástól
Segít továbbá az alvás és az álmok természetének és szerepének felismerése, valamint bármely olyan meditáció, melyet a gyakorló saját megértése és megérzése szerint gyakorol. Ebből két következtetést is levonhatunk:
- A meditációnak nincs meghatározott, konkrét formája, sokféle módszer létezik.
- Mindenkinek magának kell rátalálnia arra a meditációt elősegítő módszerre, amely számára a legmegfelelőbbnek bizonyul.
A megvalósult gyakorlóban az elme folyamatai és változásai, azaz a gonodlathullámok megszűnnek és a megismerő eggyé válik megismerése tárgyával, mivel ebben már nem zavarja az elme. Ez a samadhi állapota.
A samadhi állapotában a felületes értelmezések között csapongó tudatosság teljesen feloldódik. Feloldódása megszünteti a saját magáról alkotott képeket, felfogást és leépülnek az addigi kondicionálások, berögzülések. Az elme és az elme-nélküliség megértésével megszűnnek az elme működéseit meghatározó definíciók, mivel ezek mind szubjektív értelmezések voltak csupán. Megszületik a „másság”, a „másnak-lenni” érzése. Ez már túlmutat az intellektuális megismerésen.
Mindezek tükrében elmondható, hogy ez a kiterjedt tudatállapot felszabadít a kondicionálástól és a szétszórtságtól, szétdarabolódástól, mely legvégső formájában az abszolút és feltétel nélküli szabadság.
Összegezés
Koncentráció – Dharana: az elme fókuszálása egy tárgyra.
A koncentráció több, mint az elme összpontosulása. Ott kezdődik, ahol az érzékek befelé irányulnak, a pratyaharánál. Az elme csapongása csak egy bizonyos tárgyra való összpontosítással fékezhető meg. A pratyaharában az elmét visszavonjuk az érzékektől, a dharanában a visszavont elmét egy adott tárgyra fordítjuk.
A koncentráció, tárgya szerint három féle lehet: fizikális, ultrafizikáis és mentális. A fizikális koncentráció, amint a neve is mutatja, összpontosítás egy fizikai tárgyra. Az ultrafizikális egy létező fizikai tárgy rekonstrukciója az elmében, és az arra való összpontosítás, míg a mentális minden egyéb, mely létező fizikai alakoktól független. A figyelmet először mindig a fizikai folyamatokra, a testre fordítjuk, ilyenkor segítség lehet a légzés figyelése.
A koncentráció fejlesztésében segítség lehet a trataka, vagyis a satkarma elmetisztító gyakorlata, melynek során egy gyertyalángot, és annak mentális képét figyeljük és tartjuk meg az elmében.
Meditáció – Dhyana, a tárgy megfigyelése
Míg a koncentráció egy határozottan aktív gyakorlat, a meditáció már nem mindig az. Egyes hagyományokban még a koncentrációs gyakorlatokat is meditációként ismerik, más hagyományokban csupán a passzív figyelést, ugyanakkor van, ahol a meditáció vegyes módszerként van jelen, amint később, a meditációs hagyományoknál láthatjuk. Addig fontos leszögezni, hogy a módszer, a technika nem meditáció.
Nem törekvés, hanem természetes beleolvadás. A módszer alkalmazásával, rendszeres gyakorlásával, a meditáció lassanként kialalkul. Az elmélyült figyelem irányulhat a testre, az érzelmekre, az elmére vagy az elme tárgyaira. Tulajdonképpen „annak tiszta és egyértelmű tudata, ami velünk és bennünk történik az érzékelés folyamatában”.
A koncentrációban fixáltuk a tárgyat, amit a meditációban már nem szükséges aktívan tartani. Ez lehetővé teszi, hogy más folyamatok is végbemehessenek az elmében. Ahogyan a figyelem visszahúzódik a külső érzékektől, úgy ebben a szakaszban már az ÉN érzékelésétől is visszavonul és elősegíti, hogy a meditáló beleolvadhasson meditációja tárgyába.
Egység – Samadhi, egység a tárggyal, az ÉN-érzet feloldódása
A Samadhi állapota a meditációnak, az éber figyelem állapotának természetes továbbfejlődése. Ez az a szakasz, amikor a meditáló egybeolvad meditációja tárgyával.
Patanjali a Samadhi állapotát két fajtára osztotta: Samprajnata-ra és Asamprajnata-ra.
A Samprajnata négy szakasza a következő:
- Vitarka, ami egy különleges, mindenre kiterjedő, átfogó tudás;
- Vichara, ami a finomabb tárgyak ismerete, valamint a dolgok okainak felismerése; Ananda, melyben az elme nagyon finommá válik és a tiszta létezés örömteli állapotába kerül és
- Asmita, amelyben a Buddhi (felsőbb ÉN), a Manas (Elme) és a Prakriti (Anyag) megszerzik a Purusa (Lélek, Önvaló) tudását.
- Asamprajnata alatt továbbá az elme változásai teljesen leállnak.